Valentin napra - szeretettel

Nem igazán tulajdonítok jelentőséget ennek a napnak, de nem zavar az sem, ha valakik meg pont az ellenkezőjét teszik.
Mindenkinek szíve joga, úgy és azt ünnepelni, amit csak szeretne.
Hiszen ettől szép ez a világ.
A február közepi ünnep kapcsán azonban felmerült bennem néhány gondolat.
Az utóbbi időben sokszor, látom ,hallom, olvasom, hogy valakitől függővé tesszük magunkat.
Én csak akkor leszek, valaki, ha Te mellettem vagy, és csak akkor tudok létezni, ha Te ott vagy velem. Te miattad vagyok, ott ahol vagyok, és Nélküled én már nem is lennék ugyanaz, ha nem vagy velem, akkor padlóra kerülök, stb.
Álljunk már meg egy kicsit!!
Mindenki - kivétel nélkül- különleges, egyedi, megismételhetetlen.
De ha én ezt nem tudom magamról, ha nem hiszem el,hogy szerethető vagyok, akkor soha senki,nem tud mellettem maradni hosszú távon. ( Még, ha igen,akkor sem biztos! :) )
De ha én nem tudom magamról, hogy egymagam is kerek egész vagyok, akkor a másiknak egy idő után hiányérzete támad. Vagy éppen úgy érzi fojtogatják.
Én hiszek abban, hogy engem akkor lehet szeretni, ha én szeretem magamat. És itt semmiképpen nem az egocentrikus önimádatra gondolok.
Ha szeretem magam, ha jól érzem magam a saját társaságomban,akkor más is ott akar majd lenni.
Hosszú távon is, akár évtizedekig.
De ha azt érzi, hogy egyedül nem lennék képes a világgal is megbirkózni, akkor egy idő után nem akarja majd a mankó szerepét játszani. Mert ez bizony fárasztó lehet.
Valentin napon azt kívánom, merjétek szeretni magatokat, töltsetek el minőségi időt magatokkal, élvezzétek az életet. A napsütést, a szelet, vagy akár az esőt.
Mert ha valaki igazán szabad, tud tartozni valakihez teljesen! :)

Hála

Teljesen ismeretlenül kezdtétek a beszélgetést. De volt ebben valami nagyon furcsa.
Nem is értetted.
Annyira kedves volt és figyelmes, nem vagyunk ehhez hozzászokva.
Egy apró üzlet lebonyolítását intéztétek. Még soha nem is találkoztatok.
De érezted, hogy különleges emberrel van dolgod.
Ahogy lezártátok a beszélgetést, mintha legalább a főnyeremény ügyében egyeztetnétek.
Másnapra megbeszéltétek, hogy a valóságban is realizálódik az üzlet. Nem nagy tételről volt szó.
Nem értetted, honnan ez az óriási lelkesedése mégis.
Aztán a másnapi találkozón nem tudtál ott lenni, meg is írtad üzenetben, de ez már nem érkezett meg.
Legalábbis nem időben.
Telefonhívás, nem ismerős szám. Persze, ő az.
Sűrű elnézést kérsz, hogy feleslegesen megtette az utat, még egyeztettek, szabadkozol.
De ő mosolyog, szinte látod magad előtt...
Vidám, kedves, megértő....
Leteszed a telefont, és egyszeriben megérted, hogy ez most egy igazi ajándék Neked.
Felnézel az égre és, megköszönöd. Nagyon hálás vagy!!
Ez a mai lecke.
Az mutatja meg igazán, hogy milyen ember vagy, ahogyan azokkal bánsz, akiktől nem vársz semmit.
Vagy talán pont az ellenkezőjét kapod, mint amit vársz....
A boldogságunk nem függ senkitől, csakis saját magunktól.... :)

A szeretet nem fáj

"Állok az ablak mellett éjszaka...."mélázom

Történnek dolgok az életünkben,amikor úgy érezzük, egy kicsit sokat kapunk.
Sok a tanulnivaló.
Mert dolgok nem történnek véletlenül.
Mi magunk hívjuk be őket.
Amikor épp betalál egy mondat. Amikor még hetek múlva is ott sajog egy megjegyzés.
Akkor elkezdesz gondolkodni... Ez most rólam szól , vagy rólad?
Ha fáj, akkor rólad is,nem csupán a másikról.
De mindketten benne vagytok. Ki-ki érdemei szerint... :)
A tanulnivaló sosem egyszerű. Hetek, hónapok, évek kellenek, hogy egy -egy negatív minta eltűnjön vagy legalábbis halványodjon egy kicsit legalább.
Azok az emberek fognak bántani érte,akik még el sem indultak. Akik még csak fel sem ismerték,hogy mi lehet,ami nem visz előre.
Könnyebb a másiknak megmondani a tutit,mint magunknak.
Lehet takarózni ezzel,azzal,amazzal. De csak egy darabig. Egy idő után
 vagy elindítjuk mi magunk a változást, vagy érkezik egy nagy pofon.
De még a pofon után sem egyszerű felismerni, hogy mit lehetne és hogy lehetne másképp.
Már ha túléltük a pofont. Van,akinek ez végzetes.
De egy dolgot sosem szabad elfogadni.
Ha valaki azt mondja, hogy azért bántalak,mert szeretlek.
És Te se bántsd magadat. Szeresd;feltétel nélkül!
És mástól se érd be kevesebbel.
És ne higgy annak,aki mást mond....
mert  A SZERETET nem fáj.....

Valami véget ér

Már hetek óta érzem a gyomortájéki szorítást, ha az iskola kerül szóba.
Másodszülöttem nagy örömmel várja. Izgatott, és látom az örömteli várakozást rajta.
Akkor csupán én vagyok bizonytalan? Miért a megmagyarázhatatlan érzés? Miért a szomorúság?
Miért a félelem?
Igyekszem nem mutatni,hogy mi zajlik bennem. Igyekszem titkolni, hogy valami mélységes szomorúságot érzek legbelül.
Egyszer már átestem ezen a folyamaton. Akkor az első hétről épp lemaradtam, távolra szólított a munka, nem volt más megoldás. Igaz, több,mint egy évtizede már annak.
Nem tulajdonítottam akkora jelentőséget neki.
Fiatalon az ember mindent sokkal könnyebben vesz.
Talán nem is éreztem a súlyát, és nem éltem meg ilyen mélyen.
Lezárul egy korszak.
Holnaptól iskolás a kicsi fiam. A kicsi babám.
Nehéz út volt ez a mienk, idáig és most úgy érzem el kell engednem kicsit a kezét.
Köszönöm a sorsnak, hogy pont ő az én kicsi fiam,aki sok dolgot megtanított már nekem és remélem, még nagyon sok mindent fog.
Nemrég még alig vártuk,hogy megszülessen, két napig kínzott, míg végre a karjaimban tarthattam.
És utána is,nap nap után úgy csinálta a dolgát, ahogy neki tetszik.
Akkor azt hittem 12 év nevelési tapasztalatával már nálam a bölcsek köve.
De Ő megmutatta,hogy semmit nem tudok. Róla legalábbis, semmiképp.
Kemény leckéket kaptam, de mára megtaláltuk egymást.
Talán ha egyből enyém lett volna szeretete, most nem lenne ilyen nehéz nekem.
De holnap reggel útjára engedem. Már csak messziről figyelem botladozó lépteit, és amíg élek hálás leszek,hogy engem választott édesanyjának.

A költő szavai csengenek a fülemben:

"Ne nézz, ne nézz, hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk

Csak amennyit a szív felfoghat magába

Sajátunknak csak annyit mondhatunk."

Feketerigók...

Éktelen lárma hallatszott az udvarról, a gyerekek kétségbeesett kiabálással jelezték, hogy szükség van ránk...
Amint kiléptünk a házból a nyári délután álmos hangulata egyszerre tovatűnt.
Egy kétségbeesett feketerigó, igencsak toll híjasan vészjóslóan csipogott a bokor tövében.
Karjainkba vettük, bár olyan aprócska volt, hogy még a tenyerünkben is bőven elfért.
A legnagyobb természetességgel nyitotta nagyra a csőrét, és fogadta el a felkínált falatokat, meztelen csigát, kukacokat, amit nagy hirtelenjében az udvaron találtunk.
Felfedeztük a fészket a fenyőfa ágai között, és  a család most egy létra után kutatott, hogy újra az övéi közé helyezhessük a kis árvát.
Meglett a létra, és hamarosan újra fészekbe került az apróság.
Alig telt bele azonban néhány perc, újra kint volt a fészekből a kis énekespalánta.
Sőt,nem is egy, most már hárman landoltak a virágoskertben a fészekből.
Újabb létrázás, és a madarak a fészekben.
Csakhogy ismét nem tartott sokáig a nyugalom.
Először arra gondoltunk,hogy talán van egy kis komisz madár a fészekben,aki kilökdösi a testvéreit.
De aztán egyszer csak jött a felismerés, hiszen nem lökdösi őket senki.
Egyszerű a magyarázat. Repülni tanulnak.
Próbálják, újra és újra.Lankadatlanul.
Most már nem próbálkoztunk visszatenni őket, de nem nagyon tudtunk mit kezdeni a helyzettel.
Enni adtunk mindnek, egy kis fészket is készítettünk, de ők nem értékelték az igyekezetet.
Tették,ami a dolguk. Újra és újra. 
Mosolyogtató volt, ahogy a párom repülni tanította a kis apróságokat.Mivel megmutatni nem tudta nekik, így feldobta őket óvatosan, hátha egyszer csak elkapják a kedvező szelet.
De hiába minden emberi igyekezet.
Tudomásul kell venni, hogy a természet rendjébe nem avatkozhat az ember.
És ez egy igencsak egyértelmű lecke volt.
Hagytuk őket, hadd tanulják a tanulnivalót. Először csak messziről figyeltük, aztán magukra hagytuk őket.
A délután során aztán megtaláltuk az egyik kismadarat, vesztére találkozott a kutyával.
De nem tehettünk semmit. Hagynunk kellett,hogy a dolgok a maguk útját járják.
Vajon mi hagyjuk a saját gyerekeinknek,hogy megtanulják a maguk leckéit?
És mi magunk vajon olyan elszántsággal tanuljuk-e a sajátunkat,ahogy a madarak tették ??!!

Várni

Várod, hogy végre felkeljen a nap, hiszen új nap jön, tele lehetőséggel.
Megiszod a kávét, még kicsit álmos vagy. Nem kicsit,nagyon álmos vagy.
Megfőzöd a következő feketét, bízva abban, hogy ezáltal majd felébredsz.
Sorra veszed az aznapra tervezett teendőket. Nem lelkesít. Nem érzel örömöt.
A napi rutin.
És akkor elgondolkozol, milyen rég volt már ,amikor nem kellett várni semmire.
Mert vártad,hogy végre felnőtt legyél, hogy megtaláld a neked való párt,akivel közösen tervezhettek tovább.
De ez manapság keveseknek sikerül elsőre. És akkor várhatsz tovább, az igazira, aki nem is létezik.
Vártad,hogy megtaláld a neked való munkát. De hét közben vártad,hogy végre hétvége legyen.
Vártad,hogy legyen saját otthon. Vártad,hogy gyereked legyen.
Megfogant. És Te vártad,hogy végre megszülessen, hogy elkezdjen beszélni, hogy járjon.
Vártad,hogy kicsit nagyobb legyen, önálló,hogy végre egy kicsit újra magad lehess.
Vártad,hogy véget érjen a tél, vártad,hogy nyaralni menj.
Vártad,hogy megtanuljon olvasni a gyerek,hogy már ne neked kelljen olvasni az esti mesét.
Vártad,hogy elég nagy legyen és egyedül mehessen el otthonról.
Vártad,hogy véget érjen a nyár,hogy újra beköltözhessen egy kis állandóság a napokba.
Vártad az ünnepeket, a születésnapokat.
Vártad, hogy végre tényleg ott legyél,ahol a helyed van.
Ahol minden nap öröm,ahol nem is veszed észre,hogy dolgozol,mert azt teszed,amit szeretnél.
És közben felnőtt a gyerek.És Te már nem várod,hogy akár egy hónappal is később legyen.
Már nem várod a holnapot.
Csak a mát akarod. De azt egészen. Igazán.
Nem akarsz tudomást szerezni az időről,ami igazából nem is létezik.
Benne akarsz lenni a pillanatban. Élvezni azt, ami van.
Ami most van. Mert csak ez számít igazán.
Hát, akkor hajrá,legyél benne a pillanatban !!

Night

Gyermekkoromban féltem a sötétben. Nagyon.
 Anyai nagyapám mindig azt mondta, :
-Kislányom, nem kell félni a sötétségtől, ugyanolyan,mint a nappal, csak kicsit kevesebb a fény.
Elkísért minket a vasútállomásra, ha épp náluk voltunk látogatóban, és mellette sose féltem.
Figyeltem a házakból kiszűrődő fényt, arra gondoltam, az az otthonuk melege.
A biztonság, a melegség.
Nagyapám már rég nincs közöttünk a Földön. A világ legjóságosabb embere volt. 
Remélem egy kicsit én is őrzök magamban belőle.
 Amikor este kivilágított ablakokat látok az utcáról,nézem a kiszűrődő fényt, ma is gyakran eszembe jut .
Már nem félek a sötétben.Vagyis már nem úgy.
Gyakran felébredek éjszaka, és van, hogy nehezen bírok visszaaludni.
És ilyenkor rám tör a szorongás, a kétség, a bizonytalanság.
Olyan dolog is,ami nappal szinte rutinszerűnek tűnik, előfordul,hogy éjjel megoldhatatlan problémává növi ki magát.
Ilyenkor aztán igazán egyedül van az ember.Az éj szaka, amikor "a nap a látóhatárról lehajlik,s azon alul van,s a földtekének azon földgömbén,melyen tartózkodunk,semmi testet meg nem világítanak sugarai " .
Éjnek sötétsége. A teljes magány. Egyedüllét.
 Talán azért olyan félelmetes,mert ez az időszak a kis-halál ideje. Éjszaka"meghalunk", hogy másnap újra élhessünk.
Tudományosan bizonyított, hogy aki nem tud aludni,bele is halhat ebbe.Volt időszak az én életemben is,amikor nem ment az alvás.
Gyakran gondolok arra ilyenkor, hogy egyáltalán nem tőlünk függ, hogy mi történik.
Az éj leple alatt megtörténhet bármi.
Nappal, ezt máshogy gondolom,hiszen én vagyok a sorsom irányítója, én döntöm el,merre megyek és kivel,.
De éjjel....amikor nem felel a csend, nincs válasz. Te vagy és a sötétség.
És olyankor jön valaki, aki megsimogatja az arcodat, betakar, és odaül a párnád szélére.
Ott van Veled, melléd telepszik Isten...