Anyai nagyapám mindig azt mondta, :
-Kislányom, nem kell félni a sötétségtől, ugyanolyan,mint a nappal, csak kicsit kevesebb a fény.
Elkísért minket a vasútállomásra, ha épp náluk voltunk látogatóban, és mellette sose féltem.
Figyeltem a házakból kiszűrődő fényt, arra gondoltam, az az otthonuk melege.
A biztonság, a melegség.
Nagyapám már rég nincs közöttünk a Földön. A világ legjóságosabb embere volt.
Remélem egy kicsit én is őrzök magamban belőle.
Amikor este kivilágított ablakokat látok az utcáról,nézem a kiszűrődő fényt, ma is gyakran eszembe jut .
Már nem félek a sötétben.Vagyis már nem úgy.
Gyakran felébredek éjszaka, és van, hogy nehezen bírok visszaaludni.
És ilyenkor rám tör a szorongás, a kétség, a bizonytalanság.
Olyan dolog is,ami nappal szinte rutinszerűnek tűnik, előfordul,hogy éjjel megoldhatatlan problémává növi ki magát.
Ilyenkor aztán igazán egyedül van az ember.Az éj szaka, amikor "a nap a látóhatárról lehajlik,s azon alul van,s a földtekének azon földgömbén,melyen tartózkodunk,semmi testet meg nem világítanak sugarai " .
Éjnek sötétsége. A teljes magány. Egyedüllét.
Talán azért olyan félelmetes,mert ez az időszak a kis-halál ideje. Éjszaka"meghalunk", hogy másnap újra élhessünk.
Tudományosan bizonyított, hogy aki nem tud aludni,bele is halhat ebbe.Volt időszak az én életemben is,amikor nem ment az alvás.
Gyakran gondolok arra ilyenkor, hogy egyáltalán nem tőlünk függ, hogy mi történik.
Az éj leple alatt megtörténhet bármi.
Nappal, ezt máshogy gondolom,hiszen én vagyok a sorsom irányítója, én döntöm el,merre megyek és kivel,.
De éjjel....amikor nem felel a csend, nincs válasz. Te vagy és a sötétség.
És olyankor jön valaki, aki megsimogatja az arcodat, betakar, és odaül a párnád szélére.
Ott van Veled, melléd telepszik Isten...
