In memoriam

Egy hete. Pont egy hete, hogy elmentél.
Mondhatnám azt, hogy nem tudtad, hogy mekkora űrt hagysz magad után. De tudtad!
Az utolsó héten, amikor a munkától távol maradva rohantam le Hozzád, hogy még elmondjam, amit még nem mondtam el.........hogy nagyon szeretlek, mert bár érezted,akartam, hogy szavakkal is halld! És Te bólintottál, hogy tudod...<3
Természetesnek vesszük az életet,az a baj, hogy azt hisszük,  még van időnk. Aztán kiderül, hogy nincs.
Te,aki annyira szeretted az életet, készültél feladni a harcot...
És akkor elkezdődik a versenyfutás az idővel.
Valami ,amit még el tudunk mondani, valami, amit meg akarunk kérdezni.
És eljön a perc, amikor a beszéd már nem kommunikációs eszköz többé.
Az utolsó napodon,amikor már nem tudtad elmondani és én nem tudtam megkérdezni, amit akartam...
Csendesen kezembe vettem az arcod, és úgy simogattalak, ahogy akkor szeretted volna , ha simogatnak,amikor megszülettél. Simogattam a félig-meddig árva kislányt,aki mindig úgy szomjazott arra, hogy őt önmagáért szeressék. De tudtam azt is, hogy már fogytán az erőd..
És ott akkor elengedtelek.... tudtam, hogy már elég volt, elfáradtál, és hogy várnak odaát...
A fiaid, akiknek a halálát is képes voltál túlélni, mikor én azt sem tudom a Tiédet hogy lehet...
Miközben eddig jutok a gondolatokban, egyszer csak rájövök..
És  már tudom, hogy mi az,amit itt hagytál nekem örökségül.
Hogy soha semmilyen körülmények között nem adtad fel, túléltél annyi szörnyűséget, ami több embernek is bőven elég lett volna. És tudtál mosolyogni, derűt vinni, oda, ahol már csak sírni tudtak.
Mindig számíthattam Rád, mellettem álltál a lelkileg nehéz helyzetekben és ott voltál akkor is,amikor máshogy kellett segíteni.
Tudtunk cinkosan összekacsintani, és én  igyekeztem visszaadni,amit Tőled kaptam.Talán sikerült egy kicsit törlesztenem..
Most, hogy már csak odaátról vigyázol rám, nekem kell tovább úgy élnem, ahogy Te is tetted mindig.
Gondolatban sokszor megölellek, és elmondom Neked újra és újra, hogy mennyire örülök, hogy Te voltál a Nagyanyám!Hogy lelki társam voltál és mindig nagyon szerettél, bár Neked senki sem mutatta meg, hogyan is kell azt.
És hálás vagyok, ahogy a 9 éves dédunokád is megírta Neked, hogy ilyen hosszú életet éltél.
És bár mindig hiányozni fogsz, tudom azt is, hogy mindig itt leszel!
Szeretünk! <3

Valentin napra - szeretettel

Nem igazán tulajdonítok jelentőséget ennek a napnak, de nem zavar az sem, ha valakik meg pont az ellenkezőjét teszik.
Mindenkinek szíve joga, úgy és azt ünnepelni, amit csak szeretne.
Hiszen ettől szép ez a világ.
A február közepi ünnep kapcsán azonban felmerült bennem néhány gondolat.
Az utóbbi időben sokszor, látom ,hallom, olvasom, hogy valakitől függővé tesszük magunkat.
Én csak akkor leszek, valaki, ha Te mellettem vagy, és csak akkor tudok létezni, ha Te ott vagy velem. Te miattad vagyok, ott ahol vagyok, és Nélküled én már nem is lennék ugyanaz, ha nem vagy velem, akkor padlóra kerülök, stb.
Álljunk már meg egy kicsit!!
Mindenki - kivétel nélkül- különleges, egyedi, megismételhetetlen.
De ha én ezt nem tudom magamról, ha nem hiszem el,hogy szerethető vagyok, akkor soha senki,nem tud mellettem maradni hosszú távon. ( Még, ha igen,akkor sem biztos! :) )
De ha én nem tudom magamról, hogy egymagam is kerek egész vagyok, akkor a másiknak egy idő után hiányérzete támad. Vagy éppen úgy érzi fojtogatják.
Én hiszek abban, hogy engem akkor lehet szeretni, ha én szeretem magamat. És itt semmiképpen nem az egocentrikus önimádatra gondolok.
Ha szeretem magam, ha jól érzem magam a saját társaságomban,akkor más is ott akar majd lenni.
Hosszú távon is, akár évtizedekig.
De ha azt érzi, hogy egyedül nem lennék képes a világgal is megbirkózni, akkor egy idő után nem akarja majd a mankó szerepét játszani. Mert ez bizony fárasztó lehet.
Valentin napon azt kívánom, merjétek szeretni magatokat, töltsetek el minőségi időt magatokkal, élvezzétek az életet. A napsütést, a szelet, vagy akár az esőt.
Mert ha valaki igazán szabad, tud tartozni valakihez teljesen! :)