Hála

Teljesen ismeretlenül kezdtétek a beszélgetést. De volt ebben valami nagyon furcsa.
Nem is értetted.
Annyira kedves volt és figyelmes, nem vagyunk ehhez hozzászokva.
Egy apró üzlet lebonyolítását intéztétek. Még soha nem is találkoztatok.
De érezted, hogy különleges emberrel van dolgod.
Ahogy lezártátok a beszélgetést, mintha legalább a főnyeremény ügyében egyeztetnétek.
Másnapra megbeszéltétek, hogy a valóságban is realizálódik az üzlet. Nem nagy tételről volt szó.
Nem értetted, honnan ez az óriási lelkesedése mégis.
Aztán a másnapi találkozón nem tudtál ott lenni, meg is írtad üzenetben, de ez már nem érkezett meg.
Legalábbis nem időben.
Telefonhívás, nem ismerős szám. Persze, ő az.
Sűrű elnézést kérsz, hogy feleslegesen megtette az utat, még egyeztettek, szabadkozol.
De ő mosolyog, szinte látod magad előtt...
Vidám, kedves, megértő....
Leteszed a telefont, és egyszeriben megérted, hogy ez most egy igazi ajándék Neked.
Felnézel az égre és, megköszönöd. Nagyon hálás vagy!!
Ez a mai lecke.
Az mutatja meg igazán, hogy milyen ember vagy, ahogyan azokkal bánsz, akiktől nem vársz semmit.
Vagy talán pont az ellenkezőjét kapod, mint amit vársz....
A boldogságunk nem függ senkitől, csakis saját magunktól.... :)

A szeretet nem fáj

"Állok az ablak mellett éjszaka...."mélázom

Történnek dolgok az életünkben,amikor úgy érezzük, egy kicsit sokat kapunk.
Sok a tanulnivaló.
Mert dolgok nem történnek véletlenül.
Mi magunk hívjuk be őket.
Amikor épp betalál egy mondat. Amikor még hetek múlva is ott sajog egy megjegyzés.
Akkor elkezdesz gondolkodni... Ez most rólam szól , vagy rólad?
Ha fáj, akkor rólad is,nem csupán a másikról.
De mindketten benne vagytok. Ki-ki érdemei szerint... :)
A tanulnivaló sosem egyszerű. Hetek, hónapok, évek kellenek, hogy egy -egy negatív minta eltűnjön vagy legalábbis halványodjon egy kicsit legalább.
Azok az emberek fognak bántani érte,akik még el sem indultak. Akik még csak fel sem ismerték,hogy mi lehet,ami nem visz előre.
Könnyebb a másiknak megmondani a tutit,mint magunknak.
Lehet takarózni ezzel,azzal,amazzal. De csak egy darabig. Egy idő után
 vagy elindítjuk mi magunk a változást, vagy érkezik egy nagy pofon.
De még a pofon után sem egyszerű felismerni, hogy mit lehetne és hogy lehetne másképp.
Már ha túléltük a pofont. Van,akinek ez végzetes.
De egy dolgot sosem szabad elfogadni.
Ha valaki azt mondja, hogy azért bántalak,mert szeretlek.
És Te se bántsd magadat. Szeresd;feltétel nélkül!
És mástól se érd be kevesebbel.
És ne higgy annak,aki mást mond....
mert  A SZERETET nem fáj.....

Valami véget ér

Már hetek óta érzem a gyomortájéki szorítást, ha az iskola kerül szóba.
Másodszülöttem nagy örömmel várja. Izgatott, és látom az örömteli várakozást rajta.
Akkor csupán én vagyok bizonytalan? Miért a megmagyarázhatatlan érzés? Miért a szomorúság?
Miért a félelem?
Igyekszem nem mutatni,hogy mi zajlik bennem. Igyekszem titkolni, hogy valami mélységes szomorúságot érzek legbelül.
Egyszer már átestem ezen a folyamaton. Akkor az első hétről épp lemaradtam, távolra szólított a munka, nem volt más megoldás. Igaz, több,mint egy évtizede már annak.
Nem tulajdonítottam akkora jelentőséget neki.
Fiatalon az ember mindent sokkal könnyebben vesz.
Talán nem is éreztem a súlyát, és nem éltem meg ilyen mélyen.
Lezárul egy korszak.
Holnaptól iskolás a kicsi fiam. A kicsi babám.
Nehéz út volt ez a mienk, idáig és most úgy érzem el kell engednem kicsit a kezét.
Köszönöm a sorsnak, hogy pont ő az én kicsi fiam,aki sok dolgot megtanított már nekem és remélem, még nagyon sok mindent fog.
Nemrég még alig vártuk,hogy megszülessen, két napig kínzott, míg végre a karjaimban tarthattam.
És utána is,nap nap után úgy csinálta a dolgát, ahogy neki tetszik.
Akkor azt hittem 12 év nevelési tapasztalatával már nálam a bölcsek köve.
De Ő megmutatta,hogy semmit nem tudok. Róla legalábbis, semmiképp.
Kemény leckéket kaptam, de mára megtaláltuk egymást.
Talán ha egyből enyém lett volna szeretete, most nem lenne ilyen nehéz nekem.
De holnap reggel útjára engedem. Már csak messziről figyelem botladozó lépteit, és amíg élek hálás leszek,hogy engem választott édesanyjának.

A költő szavai csengenek a fülemben:

"Ne nézz, ne nézz, hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk

Csak amennyit a szív felfoghat magába

Sajátunknak csak annyit mondhatunk."

Feketerigók...

Éktelen lárma hallatszott az udvarról, a gyerekek kétségbeesett kiabálással jelezték, hogy szükség van ránk...
Amint kiléptünk a házból a nyári délután álmos hangulata egyszerre tovatűnt.
Egy kétségbeesett feketerigó, igencsak toll híjasan vészjóslóan csipogott a bokor tövében.
Karjainkba vettük, bár olyan aprócska volt, hogy még a tenyerünkben is bőven elfért.
A legnagyobb természetességgel nyitotta nagyra a csőrét, és fogadta el a felkínált falatokat, meztelen csigát, kukacokat, amit nagy hirtelenjében az udvaron találtunk.
Felfedeztük a fészket a fenyőfa ágai között, és  a család most egy létra után kutatott, hogy újra az övéi közé helyezhessük a kis árvát.
Meglett a létra, és hamarosan újra fészekbe került az apróság.
Alig telt bele azonban néhány perc, újra kint volt a fészekből a kis énekespalánta.
Sőt,nem is egy, most már hárman landoltak a virágoskertben a fészekből.
Újabb létrázás, és a madarak a fészekben.
Csakhogy ismét nem tartott sokáig a nyugalom.
Először arra gondoltunk,hogy talán van egy kis komisz madár a fészekben,aki kilökdösi a testvéreit.
De aztán egyszer csak jött a felismerés, hiszen nem lökdösi őket senki.
Egyszerű a magyarázat. Repülni tanulnak.
Próbálják, újra és újra.Lankadatlanul.
Most már nem próbálkoztunk visszatenni őket, de nem nagyon tudtunk mit kezdeni a helyzettel.
Enni adtunk mindnek, egy kis fészket is készítettünk, de ők nem értékelték az igyekezetet.
Tették,ami a dolguk. Újra és újra. 
Mosolyogtató volt, ahogy a párom repülni tanította a kis apróságokat.Mivel megmutatni nem tudta nekik, így feldobta őket óvatosan, hátha egyszer csak elkapják a kedvező szelet.
De hiába minden emberi igyekezet.
Tudomásul kell venni, hogy a természet rendjébe nem avatkozhat az ember.
És ez egy igencsak egyértelmű lecke volt.
Hagytuk őket, hadd tanulják a tanulnivalót. Először csak messziről figyeltük, aztán magukra hagytuk őket.
A délután során aztán megtaláltuk az egyik kismadarat, vesztére találkozott a kutyával.
De nem tehettünk semmit. Hagynunk kellett,hogy a dolgok a maguk útját járják.
Vajon mi hagyjuk a saját gyerekeinknek,hogy megtanulják a maguk leckéit?
És mi magunk vajon olyan elszántsággal tanuljuk-e a sajátunkat,ahogy a madarak tették ??!!

Várni

Várod, hogy végre felkeljen a nap, hiszen új nap jön, tele lehetőséggel.
Megiszod a kávét, még kicsit álmos vagy. Nem kicsit,nagyon álmos vagy.
Megfőzöd a következő feketét, bízva abban, hogy ezáltal majd felébredsz.
Sorra veszed az aznapra tervezett teendőket. Nem lelkesít. Nem érzel örömöt.
A napi rutin.
És akkor elgondolkozol, milyen rég volt már ,amikor nem kellett várni semmire.
Mert vártad,hogy végre felnőtt legyél, hogy megtaláld a neked való párt,akivel közösen tervezhettek tovább.
De ez manapság keveseknek sikerül elsőre. És akkor várhatsz tovább, az igazira, aki nem is létezik.
Vártad,hogy megtaláld a neked való munkát. De hét közben vártad,hogy végre hétvége legyen.
Vártad,hogy legyen saját otthon. Vártad,hogy gyereked legyen.
Megfogant. És Te vártad,hogy végre megszülessen, hogy elkezdjen beszélni, hogy járjon.
Vártad,hogy kicsit nagyobb legyen, önálló,hogy végre egy kicsit újra magad lehess.
Vártad,hogy véget érjen a tél, vártad,hogy nyaralni menj.
Vártad,hogy megtanuljon olvasni a gyerek,hogy már ne neked kelljen olvasni az esti mesét.
Vártad,hogy elég nagy legyen és egyedül mehessen el otthonról.
Vártad,hogy véget érjen a nyár,hogy újra beköltözhessen egy kis állandóság a napokba.
Vártad az ünnepeket, a születésnapokat.
Vártad, hogy végre tényleg ott legyél,ahol a helyed van.
Ahol minden nap öröm,ahol nem is veszed észre,hogy dolgozol,mert azt teszed,amit szeretnél.
És közben felnőtt a gyerek.És Te már nem várod,hogy akár egy hónappal is később legyen.
Már nem várod a holnapot.
Csak a mát akarod. De azt egészen. Igazán.
Nem akarsz tudomást szerezni az időről,ami igazából nem is létezik.
Benne akarsz lenni a pillanatban. Élvezni azt, ami van.
Ami most van. Mert csak ez számít igazán.
Hát, akkor hajrá,legyél benne a pillanatban !!

Night

Gyermekkoromban féltem a sötétben. Nagyon.
 Anyai nagyapám mindig azt mondta, :
-Kislányom, nem kell félni a sötétségtől, ugyanolyan,mint a nappal, csak kicsit kevesebb a fény.
Elkísért minket a vasútállomásra, ha épp náluk voltunk látogatóban, és mellette sose féltem.
Figyeltem a házakból kiszűrődő fényt, arra gondoltam, az az otthonuk melege.
A biztonság, a melegség.
Nagyapám már rég nincs közöttünk a Földön. A világ legjóságosabb embere volt. 
Remélem egy kicsit én is őrzök magamban belőle.
 Amikor este kivilágított ablakokat látok az utcáról,nézem a kiszűrődő fényt, ma is gyakran eszembe jut .
Már nem félek a sötétben.Vagyis már nem úgy.
Gyakran felébredek éjszaka, és van, hogy nehezen bírok visszaaludni.
És ilyenkor rám tör a szorongás, a kétség, a bizonytalanság.
Olyan dolog is,ami nappal szinte rutinszerűnek tűnik, előfordul,hogy éjjel megoldhatatlan problémává növi ki magát.
Ilyenkor aztán igazán egyedül van az ember.Az éj szaka, amikor "a nap a látóhatárról lehajlik,s azon alul van,s a földtekének azon földgömbén,melyen tartózkodunk,semmi testet meg nem világítanak sugarai " .
Éjnek sötétsége. A teljes magány. Egyedüllét.
 Talán azért olyan félelmetes,mert ez az időszak a kis-halál ideje. Éjszaka"meghalunk", hogy másnap újra élhessünk.
Tudományosan bizonyított, hogy aki nem tud aludni,bele is halhat ebbe.Volt időszak az én életemben is,amikor nem ment az alvás.
Gyakran gondolok arra ilyenkor, hogy egyáltalán nem tőlünk függ, hogy mi történik.
Az éj leple alatt megtörténhet bármi.
Nappal, ezt máshogy gondolom,hiszen én vagyok a sorsom irányítója, én döntöm el,merre megyek és kivel,.
De éjjel....amikor nem felel a csend, nincs válasz. Te vagy és a sötétség.
És olyankor jön valaki, aki megsimogatja az arcodat, betakar, és odaül a párnád szélére.
Ott van Veled, melléd telepszik Isten...

Óvónéni, és Rád ki vigyáz?

A szöszi kislány széles mosollyal az arcán a csoportszobában termett, és azzal a határozott mozdulattal a következő pillanatban már az ölemben ült.
Otthon érezte magát, biztonságban. Vidáman csacsogott, mesélte az előző nap történteket.
Beszívtam hajának finom szappan illatát, és a fáradt júniusi reggel még álmos órájában meglódultak a gondolataim....
Eszembe jutott az első nap, amit óvodában töltöttem, az első év minden kihívása.
A kicsik első botladozó léptei a csoportban. A soha múlni nem akaró fájdalmas sírások, amik egy ölelő karban, egy simogatásban egy vigasztaló szóban, lassan lassan sóhajokká csendesültek.
A szülők kétségbeesett tekintetét látva, biztatni őket, hogy ne lesz baj, kicsikéik a legjobb helyre kerültek.
A bizonytalan lépések, amik egyre magabiztosabbá váltak.
 A sikerek, hogy napról napra ügyesebbek, és a kis csillogó szemeikben látni az örömöt. Osztozni benne, és tovább biztatni, hogy meg fogja tudni csinálni.Bármi is legyen az.
És eközben elviselni, hogy némelyek a legjobb igyekezetet vonják kétségbe, mert a saját lelkiismeretükkel vannak bajban.
Hiszen mi vagyunk, akik időnk nagy részét töltjük velük, és megtöltjük ezt élettel, örömmel, sikerrel, hogy majd amikor az iskolába kerülnek, ahol leginkább majd a teljesítmény számít, könnyen vehessék az akadályokat.
Reggelente egy apró csellel megkönnyítjük az elválást. Napközben mindenkire jut egy kis külön figyelem. Tudjuk, hogy kinek ki hiányzik, és miért. Kire miért kell másként odafigyelni. Milyen bánatot milyen módon lehet enyhíteni, egy öleléssel újra előhívni a napot, egy jó szóval enyhíteni a legnagyobb bánatot.
Esténként azon gondolkodni, míg a család alszik, hogy ne tőlük vegyük el az időt, hogy mi legyen a következő nap fergeteges kalandja, és mit tanuljunk észrevétlen, hogy mindenki a számára kijelölt legjobb utat járhassa...
....hirtelen visszazökkentem a valóságba;a kislány megcirógatta az arcom, és azt kérdezte:
- Óvónéni, és Rád ki vigyáz?

Napfény

Ez az időszak a természetben a tűzről szól. 
Szent Iván éjszakája van.
Az én életemben is jelen van a tűz,  nem a felszínen, nem láthatóan. Csupán számomra érezhetően.
Nehéz időszak van mögöttem, telve mindennel,amit az élet hozhat.
Furcsa átalakulás az,ami zajlik... :) 
Olyan,mint amikor a mélyben, belül izzik a parázs, a láng, gyűjti az erőt a következő megmérettetéshez. 
Ülsz a kertben, behunyod a szemed, éget perzsel a Nap. Mások nem bírják körülötted, menekülnek az árnyékba, elbújnak a fény elől.
Te nem, Te megfürdesz benne. Magadba szívod,mint az elemek,amik elveszítették erejüket, most töltődnek.
Lassan fokozatosan tűnik el az elmúlt időszak fagyos magánya, a kétségbeesés.
A fáradt,szürke,megkopott napok. Elmúlnak,mintha soha ott sem lettek volna.
Lehullanak,mint az elfáradt bilincs. A kéreg,amely oly sokáig vette körül a belső magot, lehullani látszik.
Nem teszel semmit, csak élvezed. Magadba szívod, hogy sokáig tartson. Maradjon belőle a fagyos téli napokra is.Mert jönnek még, bizonyosan.
De tudod, hogy bármikor,amikor elővesz a kétségbeesés.,amikor a dolgok elveszni látszanak, van a mélyben egy magma, egy ős, mély erő. Bármikor előhívhatod, ha kint túl hideg van.
Elég,ha csendben, mélyen  csak befelé figyelsz.
Ott van, el nem múlik,bármikor segítségül hívható, a Te igazi Napfényed!!:))

Egyedülálló

Napok óta ezt a szót ízlelgetem. Voltam már, mindenféle értelemben...
Milyen csodálatos is a magyar nyelv. Ugyanaz az a néhány betű, és mégis teljesen mást jelent.
Voltam egyedülálló anya, elviseltem az emberek, lesajnáló, szánakozó, de semmiképp nem elismerő tekintetét.
Amikor nem feltételezik rólad, hogy egyedül is képes vagy megállni a helyed, amiért elkövetted a hibát és nem a megfelelő embert választottad apának. amikor utálnak azért,ami neked egyedül is sikerül. Dolgozol, tanulsz, bulizni jársz, és a gyereked mégis kiegyensúlyozott. Megvan mindene, ugyanúgy,mint a kortársainak, és csak a minta hiányzik,hogy megmutasd, milyen is teljes családban felnőni.
Én abban nőttem fel, de utólag visszagondolva, szívesen elcserélném a saját gyerekkoromat a fiaméval.
Mert mintát, követendőt, sajnos én sem láttam.
A nőket nem elismerni ma sem ritka jelenség, lépten-nyomon olvasom újságban,interneten.
Annyi évvel a nők egyenjogúságáért folytatott harca után, még mindig... csak egy nő. Munkában, közéletben, magánéletben.
Ha egyedülálló,akkor pláne. Pedig, lehet,hogy csupán arról van szó, hogy nem akar megalkudni.
Nem éri be kevesebbel, inkább marad egyedül,mint számára egy méltatlan kapcsolatban.
Soha nem jutott eszembe, hogy nem fogom tudni eltartani a gyerekemet, vagy magamat.Pedig sokan szurkoltak, hogy így legyen.
Mindig volt egy mondat, ami kirángatott, ha épp gödörben voltam. Ma is használom. Néha jó szolgálatot tesz! :))
A megoldás megvan,csak meg kell találni!... És ezt csak higgadtan,nyugodtan lehet!:)
Eltelt néhány év, már rég nem a régi a státusz...de azt veszem észre, hogy egyre több helyről kapom meg, hogy egyedülálló vagyok...., nem mindennapi, nem tucat...
Már tudom egy ideje, és ebben nincs semmi nagyképűség, semmi gőg.
Az idők során megtanultam, hogy jöhet bármi, jó, rossz..., elmúlik, és valaki mindig ott lesz velem, jóban rosszban. Amikor épp kifordulni látszik sarkából a Föld, amikor minden összedől, vagy épp a boldogság árad szét és lüktet az ereimben. Megtanultam magam szeretni.
Már nem baj, ha nem szeret mindenki, már nem baj, ha nem felelek meg mindenkinek.
Csak magamnak akarok, így maradtam én egyedülálló....

Ajándék

Azt hisszük, hogy minden azért alakul úgy az életünkben,mert ez vagy az, úgy történt, és ez meg az az oka.
Szeretjük azt hinni,hogy a dolgok rajtunk kívülálló okok miatt történnek.
De az az igazság, hogy soha,senki más nem felelős az életünkért, csupán,mi magunk.
Ahogy én látom,ahogy én hiszem,aminek én gondolom.
És minden,még a legreménytelenebb helyzet is visszafordítható. Ha akarjuk.
Persze nem csak egyedüli felelősség ez, a társasjátékban többen vannak.
De szeretem azt mondani, hogy én a magam részéről mindent megtettem. Rajtam nem múlott.
Adtam és kaptam. Lehetőséget, alkalmat a hibák helyrehozására. És kaptam.
Így történik meg az, hogy amikor elengeded valakinek a kezét, az utolsó pillanatban megtorpansz.
Tudod, hogy ha végleg elengeded, lezárul egy korszak.
Mint ahogy nagyon sokszor megtörténik egy ember életében.
Az enyémben is volt már ilyen, nem is egy.
És akkor jönnek a fantomfájdalmak. Minél idősebb vagy, annál inkább ragaszkodsz. De azt is tudod, hogy mi az,amit nem tehet meg veled senki. És akkor mérlegelsz.
Mi lenne, mi van akkor, ha..
Végigzongorázod a lehetőségeket,nincs benned félelem. ismered már az utat,amikor magad járod, egyedüliként.
És egyszer csak megváltozik., Valami. Először csak egy kis jelet veszel észre. Kételkedsz, nem értetted-e félre. Aztán egyre tovább tart, és már nem félreérthető.
Kezded benne jól érezni magad, és elhiszed, hogy vannak még csodák... El akarod hinni...
És egyszer csak,reggel,amikor ránézel a naptárra, eszedbe jut... évforduló....eddig mindig elfelejtetted...de most valamiért eszedbe jut, hát miért ne lehetne ez ünnep??
Lehet, mert csak rajtunk múlik, hogy minek látunk valamit. Akadály, vagy lehetőség.
Hát legyen az. Esély,meg tudjuk csinálni, ha akarjuk.
Boldog évfordulót! <3

Világvége

Van egy hely, a városban, ahol születtem. A kedvenc helyem.
Gyakran történt meg, amikor még ott éltem, hogy, ha történt valami eget rengető, valami olyan,amivel hirtelen nem tudtam mit kezdeni, vagy csak vágytam valamire, ami átölel és megnyugtat,kiültem a sziklákra.Isten közelségére vágytam talán?
Mások templomba mennek, hogy megleljék a lelki békét.
Nekem arra volt szükségem, hogy felmenjek a hegyre, leüljek a sziklák tövében, csak lógassam a lábam, nézzem, ahogy alattam terül el a város.
Messziről ellátni a város különböző pontjaira, apró emberek, apró lábnyomok, távoli élettel, nehéz sorsok, szél illatú örömök, szertefoszló kacajok.
Fentről minden olyan más. Kicsit rálátsz a dolgokra. már nem olyan félelmetes, nem olyan ijesztő. Csak egy apró momentum, ami jött és ment.Könnyebb, ha kicsit felülről nézed a dolgokat. Kívülállóként. Úgy a megoldás is könnyebben jön. Amikor nem érzed annyira húsba vágónak.
Alattad terül el a város, közel van minden, de kívülállóként nézed. Talán ezért hívom világvégének?!:)
Amikor elköltöztem az új városba, sokáig kerestem az új helyet. Hiába. Nincs.
Nincs még egy olyan .
Egyszeri és megismételhetetlen. Mint, mi mindnyájan.
Néha elmegyek oda, kirándulni, töltekezni.
De egyszer még hazajövök! Benedek-hegy!:)

Lecke

Azt hitted, örökké fiatal maradsz. Azt hitted, veled nem történhet meg, ami mással igen.
Sebezhetetlennek gondoltad magad. Kis fejfájás, fáradtság,amit holnapra kialszol.
Most pedig itt a kezedben a fehér papír, rajta  vastag fekete betűkkel az ítélet.
Elerednek a könnyeid, azt sem tudod, hogyan, kimész az ajtón.Lerogysz az első székre, ami a közeledben van.
Nem érdekel, hogy ki néz, és mit gondol.Próbálod összeszedni magad, hogy legalább haza tudj menni.
A kocsi mellett felhívod anyádat, mert kit is hívjon ilyenkor az ember.De nem tudsz beszélni a telefonban, csak kétségbeesetten sírsz.Ő megérti, ezt is. Vigasztalni próbál, de vigasztalhatatlan vagy....          
Gyorsan telnek a hetek.Labor, kórház, műtét.
Megkapod a kábítást, betolnak a műtőbe. Várnod kell. Nézed a plafont , lepedővel letakarva arra gondolsz, hogy most le kéne innen ugrani és elfutni.De nem teszed. Te következel, rákerülsz a műtőágyra, egyik kezed, másik kezed, mindegyik lekötve. Sírni kezdesz.A műtősnő vigasztal, ne sírjon, akkor nem lesz szép az álma. Gondoljon valami szépre.Megpróbálod, tengerpart, a gyerekeid futnak feléd... már folyik az anyag a csöveken keresztül. Zsibbadsz, szédülsz, lebegsz, már minden mindegy.
A következő kép, hogy szólítgatnak;beszéljen kedves, mondjon valamit, hallod a rekedt hangot, ez nem is a tiéd. Mi történt? Leállt az egyik hangszalag. Lehet, hogy soha többé nem fog tudni énekelni...
Újra megerednek a könnyeid.
Kitolnak, ismerős arcot látsz. Ő is sír, bár próbálja takarni.
Kórterem.Infúzió, szomjas vagy, még nem ihatsz. Fázol,meleged van, nem bírsz nyelni.
Erősnek kell lenned, de fogytán az erőd.Nem tudod, hogyan lehet ezt újra felépíteni.
De tudod, hogy meg tudod csinálni.
Meg kell csinálnod. Innen szép felállni.
És ott akkor megfogadod, hogy soha senki nem lehet fontosabb nálad. Hogy senkinek nem engeded meg, hogy elvegye az örömöket az életedből,hogy soha senki nem mondhatja meg, hogyan éld az életed.
Úgy fogod élni, ahogy neked jó, hiszen mindenkinek nem felelhetsz meg.
Ez volt a figyelmeztetés. A lecke.    

Szerelem

Kell.Mindenkinek az életébe kell a szerelem.
De nem kell hozzá más, csupán Te magad na és az érzés.
Rabul ejt,minden ecsetvonás egy új szín, közelebb visz a boldogsághoz.
Amikor először találkoztok, még nem tudod milyen is valójában. Csupán tetszik.
Nem látsz bele, nem tudod, hogy működik bizonyos helyzetekben, mire hogy reagál, melyik színnel a legigazibb.
Aztán jön az ismerkedés, ami mindig izgalmas. Minden találkozással egy kicsit közelebb kerültök.
Már láttad az egyik arcát, majd a másikat, és még többet, még többet.
Ha bánatos vagy, csak belemerülsz. És már az első perc után jobban vagy.
Örömöt hoz. Amikor boldog vagy, akkor még csodálatosabb a találkozás, mert látszik, hogy találkozott a Te boldogságoddal ,és még szebb lesz általa.
Viharok dúlhatnak körülötted, ha együtt lehettek, az mindkettőtöknek jó.
Kifejeződik a szépség, Neked pedig béke költözik a lelkedbe.
A készülődés, belemerülés, elengedés.
Egészen addig,amíg csak alakul, izzik a vágy, a szenvedély. Teljes szívedet adod oda.
Hogy aztán amikor már nem nőhet tovább,amikor kész, elengedd, megválj tőle.
De ha jól csinálod, ez is lehet öröm.
Mert minden csak addig a Tied,amíg részt veszel benne.
Ha már nincs tovább,el kell engedni.
A boldogsággal a szívedben, hogy belőled született, alakult.
De már másé, az ő örömére...

Éld meg a pillanatot

Csinálsz valamit,de közben másra gondolsz.
Nekikezdesz valaminek, és közben már azon jár a fejed,hogy mi lesz délután,mi lesz holnap,mi lesz a jövő héten.
Kipróbálhatnád, hogy elkezded élvezni , azt,amit csinálsz. Mert úgy jobb, és könnyebb.
Amikor  a hófehér asztalon eléd rakják a kedvenc csodasütidet,akkor arra gondolsz, hogy a holnapi krumplifőzelék, vajon mennyire lesz fűszeres??
Ugye,nem? Mert ha igen, akkor nagy baj van!
Feledkezz bele abba ,amit éppen csinálsz.
Mindegy, hogy mi legyen az.
Élvezd, az ízét, a zamatát, mert az csak most olyan,amilyen. Máskor nem esne így,mint most. Most kell!
Egyszerűen, engedd el az egót, nem kell, hogy folyton agyalj.
Próbáld ki,megéri.
Minden nap, egyre több és több dolog lesz,amit szívesen csinálsz.
Csinálj hozzá kedvet magadnak.
Meglátod, ahogy jönnek az apró sikerek, örömök, jönni fognak a nagyobbak is.
El sem fogod hinni, hogy mi történt körülötted.
Megmondom! Semmi.
Benned történt, megváltozott valami.
A nézőpontod...

Félelem nélkül

Nem lehet félelemben élni. Nem lehet kiszámítható világot teremteni magunk köré.
Mert abba előbb utóbb belehal a lelked.
Egyszerűen kell az érzés, hogy élsz.
Add oda,amid van. Ha visszaélnek vele ,nem a Te bajod.
Vagyis akkor egy rövid ideig biztosan.
Amikor megkapod a pofont, akkor egy pillanatig még levegőt sem kapsz, az a bizonyos gyomorszájon rúgás olyan.Megvolt, ez is,az is...:)
De nem teheted meg magaddal, hogy attól való félelmedben, hogy bántanak,biztonsági játékot játszol.
Oda kell adnod magad, teljesen és egészen, ha azt akarod, hogy megérintsenek az örömök, azok az örömök,amikor legszívesebben sikítanál.
Ahhoz az kell, hogy ne a pálya széléről figyelj, hanem rúgj Te is labdába.
Fuss, rohanj, érezd, ahogy szétszakad a tüdőd, ahogy tele lesz friss,éltető levegővel.
Ha belefásulsz, meghal a lelked. És az rosszabb, még annál is mintha igaziból meghalnál.
Szeress, gyűlölj, harcolj,nevess szívből, akarj a mából egy olyan holnapot, ami még szebb, még jobb.
Küzdj az  életedért! A valódiért...

Csend

Talán először, amikor kimész az ajtón, jól át kellene gondolni, hova is tartasz.
Minden lépés után, jön egy következő, és vannak lépések, amelyek után bizonyos másikak nem következhetnek.
Ha azt gondolod,mindig a másik az,aki elrontja, akkor először nézz magadba.
Jó mélyen. De még jobb, ha odaállsz a tükör elé,és belemondod a saját szemedbe.
Mert legvégül, úgysem marad senki, csak Te .
Ha megtettél mindent, kipróbáltad és sehogy sem megy. Ha aludtál rá, és akkor is ugyanúgy gondolod, akkor,de csakis akkor, lehet,hogy Neked van igazad.
És akkor mi van ?
Annyira fontos ez?
Nem hiszem.
Van ennél valami sokkal fontosabb. Mi az amit érzel?
Mindig,mindent meg akarunk beszélni, megszerelni,megoldani.
Nyerni akar mindenki.
Nyertesek világában élünk. Az,aki nem elég erős, nincs mindig a toppon, néha félrecsúszik, sajnáljuk. Szegény, nem sikeres.
Talán rossz a mértékegység....
Egy kicsit befelé fordulni, meghallgatni, mi szól,onnan belülről...
Nekem a csend, a legnagyobb barátom...

A fiúk nem sírnak 

Álltak a gyerekek a szőnyeg körül és az óvónőket figyelték. Az óvodai ballagásra készültek.
A tavalyi évben még ők voltak a kicsik, még nem kellett izgulniuk az iskola miatt, csak érdeklődve figyelték a nagyok készülődését.
Most rajtuk volt a sor, hogy megmutassák magukat, és elköszönjenek az óvodától, és a társaktól, akik maradhatnak még ebben az önfeledt ,vidám óvodai létben.
Megszólalt a dal: " Mesevilág, most mennem kell, de nem feledem, amit tőled kaptam...."
Az egyik kisfiú, aki talán az egyik legrakoncátlanabb a többi közül, keserves, mélyről jövő sírásban tört ki, és sorra csatlakoztak hozzá többen is.
Az óvónénik megdöbbenve figyelték a gyerekek reakcióját könnyeiken át...
Néhány gyerek persze nem tudott mit kezdeni ezzel a hirtelen jött érzelmi kitöréssel és nevetgélni, gúnyolódni kezdtek.
Hiszen azt tanulták, a fiúk nem sírnak. Nem értették,akkor itt mégis mi történik?!
Az óvónénik nehezen tudták megfékezni a felcsapó indulatokat, de végül sikerült, és a sírósra sikeredett próba után, még sokáig nem tudtak napirendre térni, maradt valami szomorúság a szemekben.
Még a kicsik is meghatódottan ültek a játékaik felett, nem értették, csak érezték, hogy valami nagy dolog van készülőben.A nagyok egy ajtó előtt állnak,amin ha átlépnek, valami egészen új dolog kezdődik, és valami végleg véget ér.
Volt ebben az egészben valami furcsa is, hiszen izgulunk, hogy ez a mai generáció milyen is lesz, ha felnő.
Milyen fiúk és lányok lesznek, hogy boldogulnak majd az életben?!
De az az óvodás fiú, aki így meg tud hatódni, 6 évesen ennyire érzi, hogy neki milyen  csodás és fontos hely volt az óvoda, ott nincs nagy baj. Gazdag lelkű, boldog gyermekek; a jövő nemzedéke.
És nem baj, ha a fiúk sírnak. Sírjanak csak. 
Hiszen sírás és gyengeség között óriási a különbség....

Pont olyan,mint az életünk. A futás.
Elindulsz, kell egy társ, aki biztat. Nem azért,mert egyedül nem menne, hanem mert együtt könnyebb.
Ha esetleg elfáradnál útközben, vagy úgy éreznéd, hogy nem akarod, vagy nem bírod.
Elindultok. Egyik lépés a másik után. Számolod a mérföldköveket.
Célokat tűzöl ki. Még addig szeretnék eljutni. Addig ki kell bírnom.Még csak egy kicsit kell kitartani.
Meglesz! Minden lépéssel közelebb érsz.Már szinte élvezed.
Tudod, hogy meg tudod csinálni. Meg akarod csinálni.
Ahogy minden lépés egyre nehezebb, úgy lesz egyre könnyebb az út maga.
Magadért csinálod. Mert csak akkor lehet haladni a cél felé, ha néha legyőzöd önmagad. Kilépsz a komfortzónádból, és egy kicsit megerőlteted magad.
Már látod a végét, amit kitűztél,mindjárt eléred, kicsit lassítod a lépteidet, tudod milyen az érzés, amikor megvan,amit akartál, csak még egy kicsit kivársz.
Mert nem az a legjobb érzés,amikor célba érsz, az eufória, katarzis.
De a boldogság maga, az út, amíg végigmész rajta....

Szövetség

A hegy tetején, a sűrű fenyvesek között megbújt egy kicsike tisztás.
A nap szinte felperzselte a fűszálak selymes zöldjét.Leheveredtem és behunytam a szemem..
Néha egy-egy árnyat láttam elsuhanni, a csukott szememen át. Irigyeltem a madarakat.
Ha szállhatnék....felrepülnék a felhők fölé, onnan láthatnám azt a sok magányos kisgyermeket, akik csupán arra vágynak, hogy megölelhesse őket valaki.
Átölelném, szívem minden melegével elhitetném velük, hogy tökéletesek. Szerethetők, nincs okuk félni.
Onnan fentről, a magas égből valaki mindig vigyáz rájuk. Nem eshet bajuk.
Hirtelen egy felhő úszott a látóterembe, eltakarta a napot.
Visszazökkentem a valóságba.
Körbenéztem, és akkor már hallottam a hangokat is, Vidám gyerekcsapat közeledett.
Néztem, ahogy szaladtak. Örültek minden fának, bokornak, madárnak, pillangónak.
Örültek az életnek!!!
Rájöttem, hogy nem nekik van szükségük védelemre. Nekem van.
Nem én segítek nekik, ők segítenek nekem.
Visszavisznek egy olyan világba, amiről azt hittem, nem is létezik.
Nem tudtam róluk levenni a szemem, késztetést éreztem,hogy közéjük menjek.
Elvarázsolt a nevetésük, az a mérhetetlen szeretet és elfogadás.
Nem tudom, végül hogyan cseppentem bele a kis csapatba?! De tudtam, közéjük tartozom.
Éreztem a kör bezárult. Én értük, ők értem....

Májusi eső

Esik. Napok óta. Bent is, legbelül. Legbelül eltört valami, próbálod összerakni, de nem megy.

Hihetetlen, hogy micsoda nagy utazásra képes az ember a lélek bugyraiban.

Ülsz, nézel magad elé, és mérföldekre jársz.

Néha jó, sőt kell, utazás a lelked körül. Jót tesz neki az ilyen  esős, borongós idő.

Elkezdheted a számvetést, a rendrakást.

Rájössz, melyik a Te utad, és melyik ami biztosan nem az.

Rohanunk a mindennapokban, és észre sem vesszük, úgy elmennek a napok, a hetek.

Jó néha megállni. Figyeled a belső csendet, befelé hallgatsz.

Rájössz, hogy soha , senki nem jobb társaság magadnál.

És nem azért,mert nem szereted a másik embert. Nagyon szeretsz, sok mindenkit.

De Te vagy az,aki ott volt életed minden pillanatában, akkor is,amikor marokkal kellett összeszedned a lelked darabjait, és azt hitted, ezt nem éled túl. De túlélted. Ettől lettél erős.

Ott volt, azokban a pillanatokban is,amikor a legnagyobb boldogságot élhetted át.

Kettő ilyenre emlékszel pontosan, persze volt több is, sok apró, amik szintén nagyon fontosak, de ez a kettő meghatározza az egész életedet. Amiért ide jöttél. 

Évek óta tudod, hogy mi volt a célja, hogy leszüless.

És Ők Téged választottak. 
 Milyen furcsa, hogy pont anyák napján jutnak eszedbe ilyen dolgok.

Elnézed őket, és mérhetetlen boldogságot érzel. Semmihez sem foghatót. 

Ők a Te igazi sikereid, az, hogy ők jó úton induljanak el.

Persze fontos vagy Te is, mert hát ők csak akkor lehetnek jól, ha Te jól vagy... Jól vagy?

Hát majd igyekszel!

...de az érzés, ami a szíved körül zsiborog, egyre erősebb, már már úgy érzed, nem is bírod el, és egyszer csak kiszakad, a HÁLA... boldog vagy és örökre hálás, hogy édesanya lehetsz!