Óvónéni, és Rád ki vigyáz?

A szöszi kislány széles mosollyal az arcán a csoportszobában termett, és azzal a határozott mozdulattal a következő pillanatban már az ölemben ült.
Otthon érezte magát, biztonságban. Vidáman csacsogott, mesélte az előző nap történteket.
Beszívtam hajának finom szappan illatát, és a fáradt júniusi reggel még álmos órájában meglódultak a gondolataim....
Eszembe jutott az első nap, amit óvodában töltöttem, az első év minden kihívása.
A kicsik első botladozó léptei a csoportban. A soha múlni nem akaró fájdalmas sírások, amik egy ölelő karban, egy simogatásban egy vigasztaló szóban, lassan lassan sóhajokká csendesültek.
A szülők kétségbeesett tekintetét látva, biztatni őket, hogy ne lesz baj, kicsikéik a legjobb helyre kerültek.
A bizonytalan lépések, amik egyre magabiztosabbá váltak.
 A sikerek, hogy napról napra ügyesebbek, és a kis csillogó szemeikben látni az örömöt. Osztozni benne, és tovább biztatni, hogy meg fogja tudni csinálni.Bármi is legyen az.
És eközben elviselni, hogy némelyek a legjobb igyekezetet vonják kétségbe, mert a saját lelkiismeretükkel vannak bajban.
Hiszen mi vagyunk, akik időnk nagy részét töltjük velük, és megtöltjük ezt élettel, örömmel, sikerrel, hogy majd amikor az iskolába kerülnek, ahol leginkább majd a teljesítmény számít, könnyen vehessék az akadályokat.
Reggelente egy apró csellel megkönnyítjük az elválást. Napközben mindenkire jut egy kis külön figyelem. Tudjuk, hogy kinek ki hiányzik, és miért. Kire miért kell másként odafigyelni. Milyen bánatot milyen módon lehet enyhíteni, egy öleléssel újra előhívni a napot, egy jó szóval enyhíteni a legnagyobb bánatot.
Esténként azon gondolkodni, míg a család alszik, hogy ne tőlük vegyük el az időt, hogy mi legyen a következő nap fergeteges kalandja, és mit tanuljunk észrevétlen, hogy mindenki a számára kijelölt legjobb utat járhassa...
....hirtelen visszazökkentem a valóságba;a kislány megcirógatta az arcom, és azt kérdezte:
- Óvónéni, és Rád ki vigyáz?

Napfény

Ez az időszak a természetben a tűzről szól. 
Szent Iván éjszakája van.
Az én életemben is jelen van a tűz,  nem a felszínen, nem láthatóan. Csupán számomra érezhetően.
Nehéz időszak van mögöttem, telve mindennel,amit az élet hozhat.
Furcsa átalakulás az,ami zajlik... :) 
Olyan,mint amikor a mélyben, belül izzik a parázs, a láng, gyűjti az erőt a következő megmérettetéshez. 
Ülsz a kertben, behunyod a szemed, éget perzsel a Nap. Mások nem bírják körülötted, menekülnek az árnyékba, elbújnak a fény elől.
Te nem, Te megfürdesz benne. Magadba szívod,mint az elemek,amik elveszítették erejüket, most töltődnek.
Lassan fokozatosan tűnik el az elmúlt időszak fagyos magánya, a kétségbeesés.
A fáradt,szürke,megkopott napok. Elmúlnak,mintha soha ott sem lettek volna.
Lehullanak,mint az elfáradt bilincs. A kéreg,amely oly sokáig vette körül a belső magot, lehullani látszik.
Nem teszel semmit, csak élvezed. Magadba szívod, hogy sokáig tartson. Maradjon belőle a fagyos téli napokra is.Mert jönnek még, bizonyosan.
De tudod, hogy bármikor,amikor elővesz a kétségbeesés.,amikor a dolgok elveszni látszanak, van a mélyben egy magma, egy ős, mély erő. Bármikor előhívhatod, ha kint túl hideg van.
Elég,ha csendben, mélyen  csak befelé figyelsz.
Ott van, el nem múlik,bármikor segítségül hívható, a Te igazi Napfényed!!:))

Egyedülálló

Napok óta ezt a szót ízlelgetem. Voltam már, mindenféle értelemben...
Milyen csodálatos is a magyar nyelv. Ugyanaz az a néhány betű, és mégis teljesen mást jelent.
Voltam egyedülálló anya, elviseltem az emberek, lesajnáló, szánakozó, de semmiképp nem elismerő tekintetét.
Amikor nem feltételezik rólad, hogy egyedül is képes vagy megállni a helyed, amiért elkövetted a hibát és nem a megfelelő embert választottad apának. amikor utálnak azért,ami neked egyedül is sikerül. Dolgozol, tanulsz, bulizni jársz, és a gyereked mégis kiegyensúlyozott. Megvan mindene, ugyanúgy,mint a kortársainak, és csak a minta hiányzik,hogy megmutasd, milyen is teljes családban felnőni.
Én abban nőttem fel, de utólag visszagondolva, szívesen elcserélném a saját gyerekkoromat a fiaméval.
Mert mintát, követendőt, sajnos én sem láttam.
A nőket nem elismerni ma sem ritka jelenség, lépten-nyomon olvasom újságban,interneten.
Annyi évvel a nők egyenjogúságáért folytatott harca után, még mindig... csak egy nő. Munkában, közéletben, magánéletben.
Ha egyedülálló,akkor pláne. Pedig, lehet,hogy csupán arról van szó, hogy nem akar megalkudni.
Nem éri be kevesebbel, inkább marad egyedül,mint számára egy méltatlan kapcsolatban.
Soha nem jutott eszembe, hogy nem fogom tudni eltartani a gyerekemet, vagy magamat.Pedig sokan szurkoltak, hogy így legyen.
Mindig volt egy mondat, ami kirángatott, ha épp gödörben voltam. Ma is használom. Néha jó szolgálatot tesz! :))
A megoldás megvan,csak meg kell találni!... És ezt csak higgadtan,nyugodtan lehet!:)
Eltelt néhány év, már rég nem a régi a státusz...de azt veszem észre, hogy egyre több helyről kapom meg, hogy egyedülálló vagyok...., nem mindennapi, nem tucat...
Már tudom egy ideje, és ebben nincs semmi nagyképűség, semmi gőg.
Az idők során megtanultam, hogy jöhet bármi, jó, rossz..., elmúlik, és valaki mindig ott lesz velem, jóban rosszban. Amikor épp kifordulni látszik sarkából a Föld, amikor minden összedől, vagy épp a boldogság árad szét és lüktet az ereimben. Megtanultam magam szeretni.
Már nem baj, ha nem szeret mindenki, már nem baj, ha nem felelek meg mindenkinek.
Csak magamnak akarok, így maradtam én egyedülálló....

Ajándék

Azt hisszük, hogy minden azért alakul úgy az életünkben,mert ez vagy az, úgy történt, és ez meg az az oka.
Szeretjük azt hinni,hogy a dolgok rajtunk kívülálló okok miatt történnek.
De az az igazság, hogy soha,senki más nem felelős az életünkért, csupán,mi magunk.
Ahogy én látom,ahogy én hiszem,aminek én gondolom.
És minden,még a legreménytelenebb helyzet is visszafordítható. Ha akarjuk.
Persze nem csak egyedüli felelősség ez, a társasjátékban többen vannak.
De szeretem azt mondani, hogy én a magam részéről mindent megtettem. Rajtam nem múlott.
Adtam és kaptam. Lehetőséget, alkalmat a hibák helyrehozására. És kaptam.
Így történik meg az, hogy amikor elengeded valakinek a kezét, az utolsó pillanatban megtorpansz.
Tudod, hogy ha végleg elengeded, lezárul egy korszak.
Mint ahogy nagyon sokszor megtörténik egy ember életében.
Az enyémben is volt már ilyen, nem is egy.
És akkor jönnek a fantomfájdalmak. Minél idősebb vagy, annál inkább ragaszkodsz. De azt is tudod, hogy mi az,amit nem tehet meg veled senki. És akkor mérlegelsz.
Mi lenne, mi van akkor, ha..
Végigzongorázod a lehetőségeket,nincs benned félelem. ismered már az utat,amikor magad járod, egyedüliként.
És egyszer csak megváltozik., Valami. Először csak egy kis jelet veszel észre. Kételkedsz, nem értetted-e félre. Aztán egyre tovább tart, és már nem félreérthető.
Kezded benne jól érezni magad, és elhiszed, hogy vannak még csodák... El akarod hinni...
És egyszer csak,reggel,amikor ránézel a naptárra, eszedbe jut... évforduló....eddig mindig elfelejtetted...de most valamiért eszedbe jut, hát miért ne lehetne ez ünnep??
Lehet, mert csak rajtunk múlik, hogy minek látunk valamit. Akadály, vagy lehetőség.
Hát legyen az. Esély,meg tudjuk csinálni, ha akarjuk.
Boldog évfordulót! <3