Valami véget ér

Már hetek óta érzem a gyomortájéki szorítást, ha az iskola kerül szóba.
Másodszülöttem nagy örömmel várja. Izgatott, és látom az örömteli várakozást rajta.
Akkor csupán én vagyok bizonytalan? Miért a megmagyarázhatatlan érzés? Miért a szomorúság?
Miért a félelem?
Igyekszem nem mutatni,hogy mi zajlik bennem. Igyekszem titkolni, hogy valami mélységes szomorúságot érzek legbelül.
Egyszer már átestem ezen a folyamaton. Akkor az első hétről épp lemaradtam, távolra szólított a munka, nem volt más megoldás. Igaz, több,mint egy évtizede már annak.
Nem tulajdonítottam akkora jelentőséget neki.
Fiatalon az ember mindent sokkal könnyebben vesz.
Talán nem is éreztem a súlyát, és nem éltem meg ilyen mélyen.
Lezárul egy korszak.
Holnaptól iskolás a kicsi fiam. A kicsi babám.
Nehéz út volt ez a mienk, idáig és most úgy érzem el kell engednem kicsit a kezét.
Köszönöm a sorsnak, hogy pont ő az én kicsi fiam,aki sok dolgot megtanított már nekem és remélem, még nagyon sok mindent fog.
Nemrég még alig vártuk,hogy megszülessen, két napig kínzott, míg végre a karjaimban tarthattam.
És utána is,nap nap után úgy csinálta a dolgát, ahogy neki tetszik.
Akkor azt hittem 12 év nevelési tapasztalatával már nálam a bölcsek köve.
De Ő megmutatta,hogy semmit nem tudok. Róla legalábbis, semmiképp.
Kemény leckéket kaptam, de mára megtaláltuk egymást.
Talán ha egyből enyém lett volna szeretete, most nem lenne ilyen nehéz nekem.
De holnap reggel útjára engedem. Már csak messziről figyelem botladozó lépteit, és amíg élek hálás leszek,hogy engem választott édesanyjának.

A költő szavai csengenek a fülemben:

"Ne nézz, ne nézz, hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk

Csak amennyit a szív felfoghat magába

Sajátunknak csak annyit mondhatunk."

Feketerigók...

Éktelen lárma hallatszott az udvarról, a gyerekek kétségbeesett kiabálással jelezték, hogy szükség van ránk...
Amint kiléptünk a házból a nyári délután álmos hangulata egyszerre tovatűnt.
Egy kétségbeesett feketerigó, igencsak toll híjasan vészjóslóan csipogott a bokor tövében.
Karjainkba vettük, bár olyan aprócska volt, hogy még a tenyerünkben is bőven elfért.
A legnagyobb természetességgel nyitotta nagyra a csőrét, és fogadta el a felkínált falatokat, meztelen csigát, kukacokat, amit nagy hirtelenjében az udvaron találtunk.
Felfedeztük a fészket a fenyőfa ágai között, és  a család most egy létra után kutatott, hogy újra az övéi közé helyezhessük a kis árvát.
Meglett a létra, és hamarosan újra fészekbe került az apróság.
Alig telt bele azonban néhány perc, újra kint volt a fészekből a kis énekespalánta.
Sőt,nem is egy, most már hárman landoltak a virágoskertben a fészekből.
Újabb létrázás, és a madarak a fészekben.
Csakhogy ismét nem tartott sokáig a nyugalom.
Először arra gondoltunk,hogy talán van egy kis komisz madár a fészekben,aki kilökdösi a testvéreit.
De aztán egyszer csak jött a felismerés, hiszen nem lökdösi őket senki.
Egyszerű a magyarázat. Repülni tanulnak.
Próbálják, újra és újra.Lankadatlanul.
Most már nem próbálkoztunk visszatenni őket, de nem nagyon tudtunk mit kezdeni a helyzettel.
Enni adtunk mindnek, egy kis fészket is készítettünk, de ők nem értékelték az igyekezetet.
Tették,ami a dolguk. Újra és újra. 
Mosolyogtató volt, ahogy a párom repülni tanította a kis apróságokat.Mivel megmutatni nem tudta nekik, így feldobta őket óvatosan, hátha egyszer csak elkapják a kedvező szelet.
De hiába minden emberi igyekezet.
Tudomásul kell venni, hogy a természet rendjébe nem avatkozhat az ember.
És ez egy igencsak egyértelmű lecke volt.
Hagytuk őket, hadd tanulják a tanulnivalót. Először csak messziről figyeltük, aztán magukra hagytuk őket.
A délután során aztán megtaláltuk az egyik kismadarat, vesztére találkozott a kutyával.
De nem tehettünk semmit. Hagynunk kellett,hogy a dolgok a maguk útját járják.
Vajon mi hagyjuk a saját gyerekeinknek,hogy megtanulják a maguk leckéit?
És mi magunk vajon olyan elszántsággal tanuljuk-e a sajátunkat,ahogy a madarak tették ??!!

Várni

Várod, hogy végre felkeljen a nap, hiszen új nap jön, tele lehetőséggel.
Megiszod a kávét, még kicsit álmos vagy. Nem kicsit,nagyon álmos vagy.
Megfőzöd a következő feketét, bízva abban, hogy ezáltal majd felébredsz.
Sorra veszed az aznapra tervezett teendőket. Nem lelkesít. Nem érzel örömöt.
A napi rutin.
És akkor elgondolkozol, milyen rég volt már ,amikor nem kellett várni semmire.
Mert vártad,hogy végre felnőtt legyél, hogy megtaláld a neked való párt,akivel közösen tervezhettek tovább.
De ez manapság keveseknek sikerül elsőre. És akkor várhatsz tovább, az igazira, aki nem is létezik.
Vártad,hogy megtaláld a neked való munkát. De hét közben vártad,hogy végre hétvége legyen.
Vártad,hogy legyen saját otthon. Vártad,hogy gyereked legyen.
Megfogant. És Te vártad,hogy végre megszülessen, hogy elkezdjen beszélni, hogy járjon.
Vártad,hogy kicsit nagyobb legyen, önálló,hogy végre egy kicsit újra magad lehess.
Vártad,hogy véget érjen a tél, vártad,hogy nyaralni menj.
Vártad,hogy megtanuljon olvasni a gyerek,hogy már ne neked kelljen olvasni az esti mesét.
Vártad,hogy elég nagy legyen és egyedül mehessen el otthonról.
Vártad,hogy véget érjen a nyár,hogy újra beköltözhessen egy kis állandóság a napokba.
Vártad az ünnepeket, a születésnapokat.
Vártad, hogy végre tényleg ott legyél,ahol a helyed van.
Ahol minden nap öröm,ahol nem is veszed észre,hogy dolgozol,mert azt teszed,amit szeretnél.
És közben felnőtt a gyerek.És Te már nem várod,hogy akár egy hónappal is később legyen.
Már nem várod a holnapot.
Csak a mát akarod. De azt egészen. Igazán.
Nem akarsz tudomást szerezni az időről,ami igazából nem is létezik.
Benne akarsz lenni a pillanatban. Élvezni azt, ami van.
Ami most van. Mert csak ez számít igazán.
Hát, akkor hajrá,legyél benne a pillanatban !!