Merengő...

Nehéz időket élünk. Most van a leginkább szükségünk egymásra. Egymás szeretetére.

Kint a köd, a szürke uralja a világot. Nehéz meglátni a világosságot,akármerre nézünk melankolikus a világ.

Talán nem is véletlen, hogy ami most történik velünk, az most történik. Hamarosan kezdődik az adventi időszak. De a november is arra ösztönöz, hogy elkezdjünk befelé figyelni.

Így volt ez eddig is,minden évben. Csak nem igazán vettük komolyan. Vagyis tudtuk, hogy mit is kellene csinálni, csak éppen nem igazán sikerült. Mert pörgött a világ és mi lelkesen pörögtünk benne.

Mert fontosak voltunk, nélkülözhetetlenek voltunk és minden is halaszthatatlan volt.

A világ most rákényszerít bennünket arra, hogy észrevegyük, bizony meg kell állni. El kell kezdeni egy utazást, de ez az utazás most befelé visz.

Sok dolog előkerülhet,amit nem igazán akartunk látni. Meg kell tanulnunk magunkat. Aki nem kezdte el, annak még nehezebb, de ez az utazás mindig tanulságos, izgalmas és sohasem hiábavaló.

Nagyon fontos, hogy hova fókuszálunk. Azt nézzük, hogy mi mindent vettek el tőlünk és az milyen bosszantó vagy azt nézzük, hogy mi maradt.

Mert a kincsek, az igazán fontos dolgok bennünk vannak.

Keressük meg a bennünk élő gyermeket és figyeljünk az igényeire. Figyeljünk, hogy mit is súg nekünk és tegyük meg.

Hívjuk fel,aki kedves.

Mosolyogjunk rá,aki épp szembejön. Lehet, hogy neki ez lesz a nap fénypontja.

Adjuk oda,ami a szívből jön. Azért, hogy jobban legyünk. Hogy jól legyünk.

Mert aki adni tud, az a leggazdagabb.

Egy szó, egy mosoly, egy gesztus.

Most, amikor úgy tűnik összedől minden. Az elmúlás itt toporog a küszöbön.

Akkor magunkból kell összegyúrni egy apró magot. A reményt, hogy túljutunk, újra lesz tavasz, és eljön a fény.

Boldog csodavárást mindenkinek...

Élet a halál után

Vannak pillanatok, amibe belehal az ember. Van olyan, amelyikbe kicsit. És van, amibe nagyon.

Soha nem tudhatjuk, hogy a következő nap, a következő perc, életünk legboldogabb vagy épp legfájdalmasabb emlékét teremti e meg nekünk.

A Nap, minden nap felkel mégis rendületlenül. A virágok nyílnak, a madarak énekelnek.

De van, ami már soha nem lesz ugyanolyan.

Amikor megtörténik éltünk legfájdalmasabbja, nem tudhatjuk hogyan lesz a holnap.

Az első lépés, nagyon nehéz, és fájdalmas. De persze van benne egyfajta rutin is.

Az élet akkor is utat tör magának, amikor úgy érezzük a levegővétel is fájdalmas. A lelki fájdalom a szívünk tájékán, már-már elviselhetetlen.

Életünkben minden értünk történik, tanítják. De ezt nem minden pillanatban tudjuk elhinni. Akkor legalábbis nem, amikor igazságtalannak érezzük, nem tudjuk a miérteket. Vádlón nézünk fel az égre, hogy ezt mégis miért és hogyan. És ugyan hogyan is lehet ezt túlélni ép lélekkel.

Nem lehet. Mert minden ami darabokra tört, nincs többé. De lehet építeni belőle valami mást, egészen újat, olyat, ami sose volt és nem lett volna, ha bármi is másként alakul.

És nincs segítség. Van, aki sajnál van, aki sürget, van aki szánakozik.

De a pokol mélyére mindenki egyedül megy.

Nincs segítség, nincs vígasz. Csupán Te magad vagy és vagy belemerülsz vagy építesz magadnak egy csónakot és kievezel a partra.

A hullámok néha nagyon erősen sodornak ,időnként békés a felszín , az evezőt azonban mindig kézben kell tartani.

Gyermekeinket kölcsönbe kapjuk-mondják. Ez így is van rendjén. Van, akit hosszabb időre és van, akit, sajnos csak egész kicsire. De a határtalan szeretet, ami marad, az soha el nem múlik. A szeretet örök.

Végtelen hála érte, hogy itt volt, és a szívünkben örökre velünk marad.

És most már tudom, van élet a halál után…..

In memoriam

Egy hete. Pont egy hete, hogy elmentél.
Mondhatnám azt, hogy nem tudtad, hogy mekkora űrt hagysz magad után. De tudtad!
Az utolsó héten, amikor a munkától távol maradva rohantam le Hozzád, hogy még elmondjam, amit még nem mondtam el.........hogy nagyon szeretlek, mert bár érezted,akartam, hogy szavakkal is halld! És Te bólintottál, hogy tudod...<3
Természetesnek vesszük az életet,az a baj, hogy azt hisszük,  még van időnk. Aztán kiderül, hogy nincs.
Te,aki annyira szeretted az életet, készültél feladni a harcot...
És akkor elkezdődik a versenyfutás az idővel.
Valami ,amit még el tudunk mondani, valami, amit meg akarunk kérdezni.
És eljön a perc, amikor a beszéd már nem kommunikációs eszköz többé.
Az utolsó napodon,amikor már nem tudtad elmondani és én nem tudtam megkérdezni, amit akartam...
Csendesen kezembe vettem az arcod, és úgy simogattalak, ahogy akkor szeretted volna , ha simogatnak,amikor megszülettél. Simogattam a félig-meddig árva kislányt,aki mindig úgy szomjazott arra, hogy őt önmagáért szeressék. De tudtam azt is, hogy már fogytán az erőd..
És ott akkor elengedtelek.... tudtam, hogy már elég volt, elfáradtál, és hogy várnak odaát...
A fiaid, akiknek a halálát is képes voltál túlélni, mikor én azt sem tudom a Tiédet hogy lehet...
Miközben eddig jutok a gondolatokban, egyszer csak rájövök..
És  már tudom, hogy mi az,amit itt hagytál nekem örökségül.
Hogy soha semmilyen körülmények között nem adtad fel, túléltél annyi szörnyűséget, ami több embernek is bőven elég lett volna. És tudtál mosolyogni, derűt vinni, oda, ahol már csak sírni tudtak.
Mindig számíthattam Rád, mellettem álltál a lelkileg nehéz helyzetekben és ott voltál akkor is,amikor máshogy kellett segíteni.
Tudtunk cinkosan összekacsintani, és én  igyekeztem visszaadni,amit Tőled kaptam.Talán sikerült egy kicsit törlesztenem..
Most, hogy már csak odaátról vigyázol rám, nekem kell tovább úgy élnem, ahogy Te is tetted mindig.
Gondolatban sokszor megölellek, és elmondom Neked újra és újra, hogy mennyire örülök, hogy Te voltál a Nagyanyám!Hogy lelki társam voltál és mindig nagyon szerettél, bár Neked senki sem mutatta meg, hogyan is kell azt.
És hálás vagyok, ahogy a 9 éves dédunokád is megírta Neked, hogy ilyen hosszú életet éltél.
És bár mindig hiányozni fogsz, tudom azt is, hogy mindig itt leszel!
Szeretünk! <3

Valentin napra - szeretettel

Nem igazán tulajdonítok jelentőséget ennek a napnak, de nem zavar az sem, ha valakik meg pont az ellenkezőjét teszik.
Mindenkinek szíve joga, úgy és azt ünnepelni, amit csak szeretne.
Hiszen ettől szép ez a világ.
A február közepi ünnep kapcsán azonban felmerült bennem néhány gondolat.
Az utóbbi időben sokszor, látom ,hallom, olvasom, hogy valakitől függővé tesszük magunkat.
Én csak akkor leszek, valaki, ha Te mellettem vagy, és csak akkor tudok létezni, ha Te ott vagy velem. Te miattad vagyok, ott ahol vagyok, és Nélküled én már nem is lennék ugyanaz, ha nem vagy velem, akkor padlóra kerülök, stb.
Álljunk már meg egy kicsit!!
Mindenki - kivétel nélkül- különleges, egyedi, megismételhetetlen.
De ha én ezt nem tudom magamról, ha nem hiszem el,hogy szerethető vagyok, akkor soha senki,nem tud mellettem maradni hosszú távon. ( Még, ha igen,akkor sem biztos! :) )
De ha én nem tudom magamról, hogy egymagam is kerek egész vagyok, akkor a másiknak egy idő után hiányérzete támad. Vagy éppen úgy érzi fojtogatják.
Én hiszek abban, hogy engem akkor lehet szeretni, ha én szeretem magamat. És itt semmiképpen nem az egocentrikus önimádatra gondolok.
Ha szeretem magam, ha jól érzem magam a saját társaságomban,akkor más is ott akar majd lenni.
Hosszú távon is, akár évtizedekig.
De ha azt érzi, hogy egyedül nem lennék képes a világgal is megbirkózni, akkor egy idő után nem akarja majd a mankó szerepét játszani. Mert ez bizony fárasztó lehet.
Valentin napon azt kívánom, merjétek szeretni magatokat, töltsetek el minőségi időt magatokkal, élvezzétek az életet. A napsütést, a szelet, vagy akár az esőt.
Mert ha valaki igazán szabad, tud tartozni valakihez teljesen! :)

Hála

Teljesen ismeretlenül kezdtétek a beszélgetést. De volt ebben valami nagyon furcsa.
Nem is értetted.
Annyira kedves volt és figyelmes, nem vagyunk ehhez hozzászokva.
Egy apró üzlet lebonyolítását intéztétek. Még soha nem is találkoztatok.
De érezted, hogy különleges emberrel van dolgod.
Ahogy lezártátok a beszélgetést, mintha legalább a főnyeremény ügyében egyeztetnétek.
Másnapra megbeszéltétek, hogy a valóságban is realizálódik az üzlet. Nem nagy tételről volt szó.
Nem értetted, honnan ez az óriási lelkesedése mégis.
Aztán a másnapi találkozón nem tudtál ott lenni, meg is írtad üzenetben, de ez már nem érkezett meg.
Legalábbis nem időben.
Telefonhívás, nem ismerős szám. Persze, ő az.
Sűrű elnézést kérsz, hogy feleslegesen megtette az utat, még egyeztettek, szabadkozol.
De ő mosolyog, szinte látod magad előtt...
Vidám, kedves, megértő....
Leteszed a telefont, és egyszeriben megérted, hogy ez most egy igazi ajándék Neked.
Felnézel az égre és, megköszönöd. Nagyon hálás vagy!!
Ez a mai lecke.
Az mutatja meg igazán, hogy milyen ember vagy, ahogyan azokkal bánsz, akiktől nem vársz semmit.
Vagy talán pont az ellenkezőjét kapod, mint amit vársz....
A boldogságunk nem függ senkitől, csakis saját magunktól.... :)

A szeretet nem fáj

"Állok az ablak mellett éjszaka...."mélázom

Történnek dolgok az életünkben,amikor úgy érezzük, egy kicsit sokat kapunk.
Sok a tanulnivaló.
Mert dolgok nem történnek véletlenül.
Mi magunk hívjuk be őket.
Amikor épp betalál egy mondat. Amikor még hetek múlva is ott sajog egy megjegyzés.
Akkor elkezdesz gondolkodni... Ez most rólam szól , vagy rólad?
Ha fáj, akkor rólad is,nem csupán a másikról.
De mindketten benne vagytok. Ki-ki érdemei szerint... :)
A tanulnivaló sosem egyszerű. Hetek, hónapok, évek kellenek, hogy egy -egy negatív minta eltűnjön vagy legalábbis halványodjon egy kicsit legalább.
Azok az emberek fognak bántani érte,akik még el sem indultak. Akik még csak fel sem ismerték,hogy mi lehet,ami nem visz előre.
Könnyebb a másiknak megmondani a tutit,mint magunknak.
Lehet takarózni ezzel,azzal,amazzal. De csak egy darabig. Egy idő után
 vagy elindítjuk mi magunk a változást, vagy érkezik egy nagy pofon.
De még a pofon után sem egyszerű felismerni, hogy mit lehetne és hogy lehetne másképp.
Már ha túléltük a pofont. Van,akinek ez végzetes.
De egy dolgot sosem szabad elfogadni.
Ha valaki azt mondja, hogy azért bántalak,mert szeretlek.
És Te se bántsd magadat. Szeresd;feltétel nélkül!
És mástól se érd be kevesebbel.
És ne higgy annak,aki mást mond....
mert  A SZERETET nem fáj.....

Valami véget ér

Már hetek óta érzem a gyomortájéki szorítást, ha az iskola kerül szóba.
Másodszülöttem nagy örömmel várja. Izgatott, és látom az örömteli várakozást rajta.
Akkor csupán én vagyok bizonytalan? Miért a megmagyarázhatatlan érzés? Miért a szomorúság?
Miért a félelem?
Igyekszem nem mutatni,hogy mi zajlik bennem. Igyekszem titkolni, hogy valami mélységes szomorúságot érzek legbelül.
Egyszer már átestem ezen a folyamaton. Akkor az első hétről épp lemaradtam, távolra szólított a munka, nem volt más megoldás. Igaz, több,mint egy évtizede már annak.
Nem tulajdonítottam akkora jelentőséget neki.
Fiatalon az ember mindent sokkal könnyebben vesz.
Talán nem is éreztem a súlyát, és nem éltem meg ilyen mélyen.
Lezárul egy korszak.
Holnaptól iskolás a kicsi fiam. A kicsi babám.
Nehéz út volt ez a mienk, idáig és most úgy érzem el kell engednem kicsit a kezét.
Köszönöm a sorsnak, hogy pont ő az én kicsi fiam,aki sok dolgot megtanított már nekem és remélem, még nagyon sok mindent fog.
Nemrég még alig vártuk,hogy megszülessen, két napig kínzott, míg végre a karjaimban tarthattam.
És utána is,nap nap után úgy csinálta a dolgát, ahogy neki tetszik.
Akkor azt hittem 12 év nevelési tapasztalatával már nálam a bölcsek köve.
De Ő megmutatta,hogy semmit nem tudok. Róla legalábbis, semmiképp.
Kemény leckéket kaptam, de mára megtaláltuk egymást.
Talán ha egyből enyém lett volna szeretete, most nem lenne ilyen nehéz nekem.
De holnap reggel útjára engedem. Már csak messziről figyelem botladozó lépteit, és amíg élek hálás leszek,hogy engem választott édesanyjának.

A költő szavai csengenek a fülemben:

"Ne nézz, ne nézz, hát vágyaid távolába:

Egész világ nem a mi birtokunk

Csak amennyit a szív felfoghat magába

Sajátunknak csak annyit mondhatunk."