Másodszülöttem nagy örömmel várja. Izgatott, és látom az örömteli várakozást rajta.
Akkor csupán én vagyok bizonytalan? Miért a megmagyarázhatatlan érzés? Miért a szomorúság?
Miért a félelem?
Igyekszem nem mutatni,hogy mi zajlik bennem. Igyekszem titkolni, hogy valami mélységes szomorúságot érzek legbelül.
Egyszer már átestem ezen a folyamaton. Akkor az első hétről épp lemaradtam, távolra szólított a munka, nem volt más megoldás. Igaz, több,mint egy évtizede már annak.
Nem tulajdonítottam akkora jelentőséget neki.
Fiatalon az ember mindent sokkal könnyebben vesz.
Talán nem is éreztem a súlyát, és nem éltem meg ilyen mélyen.
Lezárul egy korszak.
Holnaptól iskolás a kicsi fiam. A kicsi babám.
Nehéz út volt ez a mienk, idáig és most úgy érzem el kell engednem kicsit a kezét.
Köszönöm a sorsnak, hogy pont ő az én kicsi fiam,aki sok dolgot megtanított már nekem és remélem, még nagyon sok mindent fog.
Nemrég még alig vártuk,hogy megszülessen, két napig kínzott, míg végre a karjaimban tarthattam.
És utána is,nap nap után úgy csinálta a dolgát, ahogy neki tetszik.
Akkor azt hittem 12 év nevelési tapasztalatával már nálam a bölcsek köve.
De Ő megmutatta,hogy semmit nem tudok. Róla legalábbis, semmiképp.
Kemény leckéket kaptam, de mára megtaláltuk egymást.
Talán ha egyből enyém lett volna szeretete, most nem lenne ilyen nehéz nekem.
De holnap reggel útjára engedem. Már csak messziről figyelem botladozó lépteit, és amíg élek hálás leszek,hogy engem választott édesanyjának.
A költő szavai csengenek a fülemben:
"Ne nézz, ne nézz, hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk
Csak amennyit a szív felfoghat magába
Sajátunknak csak annyit mondhatunk."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése