A fiúk nem sírnak 

Álltak a gyerekek a szőnyeg körül és az óvónőket figyelték. Az óvodai ballagásra készültek.
A tavalyi évben még ők voltak a kicsik, még nem kellett izgulniuk az iskola miatt, csak érdeklődve figyelték a nagyok készülődését.
Most rajtuk volt a sor, hogy megmutassák magukat, és elköszönjenek az óvodától, és a társaktól, akik maradhatnak még ebben az önfeledt ,vidám óvodai létben.
Megszólalt a dal: " Mesevilág, most mennem kell, de nem feledem, amit tőled kaptam...."
Az egyik kisfiú, aki talán az egyik legrakoncátlanabb a többi közül, keserves, mélyről jövő sírásban tört ki, és sorra csatlakoztak hozzá többen is.
Az óvónénik megdöbbenve figyelték a gyerekek reakcióját könnyeiken át...
Néhány gyerek persze nem tudott mit kezdeni ezzel a hirtelen jött érzelmi kitöréssel és nevetgélni, gúnyolódni kezdtek.
Hiszen azt tanulták, a fiúk nem sírnak. Nem értették,akkor itt mégis mi történik?!
Az óvónénik nehezen tudták megfékezni a felcsapó indulatokat, de végül sikerült, és a sírósra sikeredett próba után, még sokáig nem tudtak napirendre térni, maradt valami szomorúság a szemekben.
Még a kicsik is meghatódottan ültek a játékaik felett, nem értették, csak érezték, hogy valami nagy dolog van készülőben.A nagyok egy ajtó előtt állnak,amin ha átlépnek, valami egészen új dolog kezdődik, és valami végleg véget ér.
Volt ebben az egészben valami furcsa is, hiszen izgulunk, hogy ez a mai generáció milyen is lesz, ha felnő.
Milyen fiúk és lányok lesznek, hogy boldogulnak majd az életben?!
De az az óvodás fiú, aki így meg tud hatódni, 6 évesen ennyire érzi, hogy neki milyen  csodás és fontos hely volt az óvoda, ott nincs nagy baj. Gazdag lelkű, boldog gyermekek; a jövő nemzedéke.
És nem baj, ha a fiúk sírnak. Sírjanak csak. 
Hiszen sírás és gyengeség között óriási a különbség....