Sebezhetetlennek gondoltad magad. Kis fejfájás, fáradtság,amit holnapra kialszol.
Most pedig itt a kezedben a fehér papír, rajta vastag fekete betűkkel az ítélet.
Elerednek a könnyeid, azt sem tudod, hogyan, kimész az ajtón.Lerogysz az első székre, ami a közeledben van.
Nem érdekel, hogy ki néz, és mit gondol.Próbálod összeszedni magad, hogy legalább haza tudj menni.
A kocsi mellett felhívod anyádat, mert kit is hívjon ilyenkor az ember.De nem tudsz beszélni a telefonban, csak kétségbeesetten sírsz.Ő megérti, ezt is. Vigasztalni próbál, de vigasztalhatatlan vagy....
Gyorsan telnek a hetek.Labor, kórház, műtét.
Megkapod a kábítást, betolnak a műtőbe. Várnod kell. Nézed a plafont , lepedővel letakarva arra gondolsz, hogy most le kéne innen ugrani és elfutni.De nem teszed. Te következel, rákerülsz a műtőágyra, egyik kezed, másik kezed, mindegyik lekötve. Sírni kezdesz.A műtősnő vigasztal, ne sírjon, akkor nem lesz szép az álma. Gondoljon valami szépre.Megpróbálod, tengerpart, a gyerekeid futnak feléd... már folyik az anyag a csöveken keresztül. Zsibbadsz, szédülsz, lebegsz, már minden mindegy.
A következő kép, hogy szólítgatnak;beszéljen kedves, mondjon valamit, hallod a rekedt hangot, ez nem is a tiéd. Mi történt? Leállt az egyik hangszalag. Lehet, hogy soha többé nem fog tudni énekelni...
Újra megerednek a könnyeid.
Kitolnak, ismerős arcot látsz. Ő is sír, bár próbálja takarni.
Kórterem.Infúzió, szomjas vagy, még nem ihatsz. Fázol,meleged van, nem bírsz nyelni.
Erősnek kell lenned, de fogytán az erőd.Nem tudod, hogyan lehet ezt újra felépíteni.
De tudod, hogy meg tudod csinálni.
Meg kell csinálnod. Innen szép felállni.
És ott akkor megfogadod, hogy soha senki nem lehet fontosabb nálad. Hogy senkinek nem engeded meg, hogy elvegye az örömöket az életedből,hogy soha senki nem mondhatja meg, hogyan éld az életed.
Úgy fogod élni, ahogy neked jó, hiszen mindenkinek nem felelhetsz meg.
Ez volt a figyelmeztetés. A lecke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése